Surrog a kavics a taxi kerekei alatt, ahogy lassan odagördülünk a kastélyszálló bejárata elé. Magas fenyőfák, ápolt virágágyások a hatalmas parkban, melynek közepén csöndesen megbúvik a barokk épületegyüttes. Kiszállva az autóból szinte mellbevág a nedves fű és a fenyves illata, az ózondús levegő szinte megrészegít. Mosolyt csal az arcomra az élmény. Jó lesz itt nekem - biztatom magam. Jól döntöttem megint.
De persze, nincs mit csodálkozni. Én mindig jól döntök. Ehhez értek. Dönteni, irányítani. Ezért lehetek ma a cég második embere. És csak azért nem az első, mert nő vagyok. A férfiak uralta igazgató tanács sose fogadna el engem elnökként. Ez már csak így van.
De hagyjuk. Nem akarok most a munkára gondolni. Hisz pont azért jöttem ide, hogy kipihenjem magam. És ezért nem a tengerparti nyaralást választottam az utazási irodában. Bármennyire imádom a vizet, az úszást és a napfényt, egy ilyen hely mindig zajos, tömve van emberekkel. És én most csöndre vágyom. Csöndre és nyugalom.
Csönd. Nyugalom. Ez jár a fejemben, miközben várom a vacsorám a szálló éttermében. Hát itt aztán nem nagyon fogja senki megzavarni a nyugalmam, úgy látom. A társaság jobbára német nyelvű idős emberekből áll, itt-ott néhány középkorú pár ül az asztaloknál. Halkan folyik a társalgás, semmi hangoskodás vagy nevetgélés. Akár a férjem is nyugodtan eljöhetett volna velem, itt senki sem zavarta volna a munkájában. De persze lehetetlenség lett volna összeszedni és elhozni azt a rengeteg cetlit és kézikönyvet, amire szüksége van. Nem bírt megbarátkozni a számítógéppel, továbbra is cetlikre írja fel az ötleteit, amit a készülő új könyvéhez használ aztán fel. Máskor persze mindig rám hagyja a döntéseket, egy 'Te tudod szívem'-mel, de ha a munkájáról van szó, hajthatatlan. Otthon akart maradni, és semmivel nem győzhettem meg.
Így hát egyedül ücsörgök itt az ételre várva, amikor hangos nevetés üti meg a fülemet. Nyílik az ajtó, és betodul rajta egy 8-9 fős társaság. Fiatalok, harsányságukra mindenki feléjük fordul. Nagy zajjal épp elhelyezkednek a bejárat közelében lévő hosszú asztal mellett, mikor újra megmozdulnak a lengőajtó szárnyai, és még egy, láthatóan közéjük tartozó fiatalember lép be.
Rajta marad a szemem. Van ... van valami ... valami különleges ezen a férfin. Valami, amitől megáll a pillanat, és eltűnik minden más a tudatból. Vonzza a tekintetem, és fogva tartja. Mintha láthatatlan vonósugarat bocsájtana ki magából, ami elkapott, és nem ereszt. ...
Szinte beszél a teste, a mozdulatai. Magabiztos, higgadt benyomást kelt, ahogy kihúzza magát, tartja a fejét, ahogy nyugodtan körbenéz a teremben, és felméri a környezetét. Aztán megindul a barátai felé, és édes bizsergés vonul végig rajtam, ahogy figyelem ruganyos lépteit. Feltűnően hosszú, vékony combjai vannak, attól olyan a járása, mint egy karcsú gepárdé, amely épp a prédája nyomába indul. Visszafogott erő, mely bármikor kirobbanhat - lenyűgöző hatással van rám ez fiú. Mert valójában jó pár évvel fiatalabb lehet nálam, tán huszas évei közepét sem érte el. Vagy csak simára borotvált, kisfiús arca, vállát verdeső hosszú szőke haja miatt hiszem ezt? Hiszen a tekintete, a viselkedése érett férfit sejtet.
Megjelenik a pincér a vacsorámmal, kénytelen vagyok elszakítani róla a szemem, de nem tudom megállni, hogy oda-oda ne pillantsak rá evés közben. A jólakottság azonban elálmosít, az utazás is fárasztó volt, s nincs miért itt ülnöm tovább egyedül. Felállok hát, és elindulok az ajtó felé. Odaérve még vetek egy pillantást hátra erre a különös férfira. Épp elmosolyodik valami tréfán. Még a mosolya is furcsa, nem felfelé görbíti az ajkát, csak széthúzza, arcán pici gödröcskék jelennek meg. A szeme kacag igazából, a meleg tekintete. Nagyot dobban a szívem a látványtól, szinte ijedten fordulok el, de még a lépcsőn felfelé menet is érzem a mellkasomban a dörömbölést, a gyomromban a szorítást. Hogy lehetek ilyen bolond?!
Borzasztóan szégyenlem, de nem bírok uralkodni magamon. Amikor a verőfényes délelőttön szobám teraszára kilépve megláttam, ahogy a medence felé tart a barátaival, eszeveszett vágy fogott el, hogy utánamenjek, hogy közelebbről láthassam. Elvégre nem kuksolhatok itt a szobámban egész idő alatt - akartam megideologizálni az elhatározásom, de azért én tudom, hogy mi az igazság. És most itt ülök a medence közelében egy nyugányban, és egy sötét napszemüveg, meg egy könyv oltalmából lopva vizsgálgatom. Ő bezzeg nem fogja vissza magát. Igaz, nem feltünően vagy szemtelenül, de azért időnként alaposan megnéz magának egy-egy arrajáró fiatalabb, és jobb kinézetű nőt. Rám persze rám se néz. Nem vagyok az ő korosztálya. Tegnap túl korán mehettem le vacsorázni, mert most látszik csak, hogy vannak itt bőven az ifjabbak közül is. És mintha mind itt nyüzsögnének most a medence körül. De sebaj, a sok ember között én se vagyok feltűnő, nyugodtan figyelhetem. Nem az az ideális testűnek tartott kockás hasú, meg domborodó mellkasú férfi, de nagyon vonzó. Karcsú csípőjű, széles vállú, izmos karú, jóképű fiatalember. És bizony van min feszülnie az úszónadrágjának is. A gömböjű, feszes feneke pedig olyan látvány, hogy muszáj keresztbe raknom a lábam, és a combjaim összeszorítani. Gyönyörködöm hát benne rendületlen, tudván, hogy a látványon kívül úgyse kapok belőle többet.
A zene hangjai körülölelnek és elringatnak. Nem is hallom az eső surrogását a párkányon. A könyvtárszoba eldugott zugába húzódva hallgatom kedvenc darabomat Vivalditól. Üres az egész könyvtár, aki épp nincs a szobájában, az az étteremben rendezett műsort hallgatja. De nekem többet ér most a magány és a zene. Behunyt szemmel merülök bele a hangok birodalmába, és megszűnik a külvilág. Csak mikor vége az utolsó tételnek is, akkor nyitom fel vonakodva a szemhéjam ... és meg is dermedek rögtön. Itt van! Itt áll alig két lépésnyire tőlem! És én észre se vettem, amikor idejött. Nem is hallottam. Ki tudja, mióta áll itt? És mióta néz? Mert néz, kutatóan, érdeklődve. Mint egy lepkegyűjtő, aki épp most fogott el egy érdekes példányt. Moccanni sem tudok, nem jönne ki hang a torkomon, ha akarnám se, de nem is tudnék mit mondani. Én, a hűvös, öntudatos, kemény nő, aki mindig tudja, mit akar, és meg is szerzi, én, aki már évek óta ilyennek látszom, s mint a páncél rám is fagyott már ez a szerep, most úgy érzem magam, mint egy ijedt kislány. Lassan, nagyokat dobban a szívem, és izzani kezd körülöttem a levegő a tekintetétől. Mintha egy örökkévalóság óta néznénk így egymást szótlanul. Ő vizsgálódva, én bénultan, várakozva. Lassan gombóc gyűlik a torkomban, nyelnem kell egyet. Mintha csak ez lenne a jel, lassan felém mozdul. Olyan szaggatottan, mintha lassított filmet látnék. Fél térdre ereszkedik a fotel előtt, ahol ülök, de a szeme közben is fogva tartja az enyémet. Aztán végtelenségig nyújtva a mozdulatot, kezével megérinti az arcom. Tenyerébe fogja, érzem az ujjai melegét a bőrömön. Valahol a tudatom mélyén tudom, hogy mennyire szokatlan tett ez, hiszen nem is ismerjük egymást, és hogy tiltakoznom kellene. De az az érintés ... annyira jó, annyira megnyugtató. Kiszakít a való világból, a társadalmi szokások és erkölcsök gúzsbakötő hálójából. Hirtelen rámszakad valami olyan hatalmas megkönnyebbülés, mint mikor a fuldokló kibukkan végre a víz felszínére. Repülni tudnék, olyan könnyűnek érzem magam. Halvány, félénk mosoly jelenik meg a szám sarkában az örömtől. Biztatást jelenthet neki, mert közelebb húzódik, és lassan hozzáér az ajka az enyémhez. Férfias, finom illata az orromba csap, erős lüktetést ébreszt ezzel az ölemben. Érzem, ahogy megindul bennem a nedvesség, és ahogy finom szája az enyémet masszirozza a csókjával, vad vágy remegteti meg a combjaim. Legszívesebben azonnal magamba fogadnám, de nem merek mozdulni. Még a csókot is képtelen vagyok viszonozni, csupán elgyengülve megnyitom ajkaim. Az egész egy pillanat volt, és már húzódik is hátra. Felajzva, de továbbra is mozdulatra képtelenül ülök ott, csak a szemem követi őt, ahogy felemeli a mellettem lévő asztalkáról a szobám kulcsát. Megnézi rajta a számot, aztán visszaejtve a kulcsot hirtelen felegyenesedik, sarkon fordul és hátra se nézve otthagy.
Percekbe telik, mire magamhoz térek a sokkból, és meg tudok mozdulni. Nem értek semmit, főleg nem magamat. De azt hiszem, nem is akarok belegondolni.
Hasamra ejtem a könyvet, úgy sem tudok odafigyelni. De aludni sem. Az eső még mindig veri az ablakot, innen az ágyamból is látom, ahogy lefelé siető patakocskákat képez az üvegen.
Tudom, hogy el fog jönni. Érzem. Olyan biztosan érzem valahol itt benn mélyen, egészen a csontjaimban, hogy az már önmagában is dermesztő. De még inkább az az, hogy tudom, bármit is akar tenni velem, hagyni fogom. Mint ahogy délután is tűrtem, hogy megérintsen, hogy megcsókoljon. És élveztem. Jobban, mint bármikor bármi mást! Sose hittem volna, hogy férfi így, egyetlen szó nélkül, meg tudja törni bennem a büszke, önérzetes nőt, és előás a lelkem mélyéből valami olyan vágyat, melynek létezéséről én magam sem tudtam.
Halk nesz hallatszik az ajtó felől, odakapom a fejem, és már nyílik is. Becsukja a háta mögött, aztán nekidől, és onnan néz felém. Csak a kislámpa ég mellettem, nem látom tisztán az arcát.
Csöndben várok, és már nem is zavar a csönd. Végül ellöki magát az ajtótól, és azokkal az utánozhatatlan, rugalmas lépéseivel közelebb jön. Egy pillanatra megáll fölöttem, úgy néz tovább, aztán leül az ágyam szélére. Kiveszi a kezemből a könyvet finom, de határozott mozdulattal, és az éjjeli szekrényre teszi. Aztán újra felém fordítja a figyelmét. Jobb kezével bontogatni kezdi a hálóingem elejét. Két kézzel persze gyorsabb volna, de láthatólag nem sietős neki. Meg-megáll közben, időt hagy arra, hogy a már felfedett testfelületet az ujjai hegyével is feltérképezze, ne csak a szemével. Ráadásul közben egy fikarcnyi érzelem sem látszik rajta. Csak megint az az érdeklődő szemlélődés. Mintha nem is volnék más, csak egy furcsa, eddig még nem látott állatka, amit meg kell vizsgálni alaposan.
Már a hasmamnál jár az ujja, végigsimítja a köldököm peremét. Egyre jobban jár fel-le a mellkasom, ahogy a lélegzésem elmélyül. Mikor már az ölemnél jár a keze, nem bírom visszatartani a vágyakozó nyöszörgést. Épp csak egy halk hang, de rögtön elkapja a szemét a kezéről, és az arcomba néz. Hirtelen megértem, hogy tiltakozásnak hitte. Csak még inkább megnyugszom, tudom, hogy megbízhatom benne. Halványan rámosolygok, hogy értse: folytathatja, amit megkezdett. Válaszul rámvillantja a maga furcsa, sajátos mosolyát egy pillanatra, majd egy hirtelen mozdulattal ráborítja a tenyerét az egész szeméremdombomra. Tenyere a csiklómat, ujjai a kisajkaimat dörzsölik finoman. Nem bírom tovább, muszáj megmozdulnom, rászorítanám a combomat a kezére, de nem hagyja. Most először felemeli a másik kezét is, azzal nyomja vissza az egyik combom. Megértem: nem akarja, hogy bármit is tegyek, csak passzívan hagynom kell, hogy játszon a testemmel. De ilyen felizgatott állapotban ez nem is olyan könnyű. És minden pillanattal, minden érintésével egyre nehezebb lesz megállni a mozgást. Amikor már szinte remegek a feszültségtől, elenged. Kezemnél fogva felhúz ülésbe, lesimogatja róla a szétnyitott hálóinget, aztán ő is nekiáll vetkőzni. Lassan, komótosan öltözik, ez a fiú tényleg semmit nem siet el. Amikor már meztelen, akkor is csak áll az ágyam melett egy darabig, és félrehajtott fejjel vizsgál. Látja, hogy a meredező férfiasságát figyelem nagyokat nyelve. Szétterpesztett lábakkal fölémtérdel, és odahúzza rá a fejem. Istenem, olyan izgató illata van! És az a puha bőr! Mindig ámulatba ejt, hogy hogyan lehet ez a csodálatos testrész belül kőkemény, kívül pedig olyan finom puha, mint a kisbaba bőre. Szinte satuba fogja a comjaival a testem, a keze a fejemet tartja erősen, ha szabadulni akarnék a helyzetből, akkor se tudnék. Persze nem akarok, de a tudat, hogy nem is tudnék, még inkább felizgat. És az is, ahogy egyre vadabbul tolakszik be az őt becézgető szájamba. Aztán hirtelen kirántja magát, és mélyeket sóhajt. Láthatólag nem így akar elmenni. Kicsit megnyugodva lejjebb mozdul. Úgy fektet vissza, hogy két karomat a fejem fölé húzza, és csuklónál összefogja őket a baljával. Mellém fekszik, és az oldalára fordulva végigvándorol a szabad kezével a testemen. Aztán minden különösebb előkészítés nélkül, határozott mozdulatokkal szétnyitja a comjaim, közéjük és rámfekszik, majd a fenekemnél megmarkolva, magára húz. Teljesen kitölt az a vastag hímvessző, és csak kapkodom a levegőt. De nem sokáig hagyja, hogy élvezzem az érzést, vad, kemény táncba kezd, és közben teljesen leszorít az ágyra. Levegőt ugyan kapok rendesen, arra vigyáz, de se kezem, se lábam mozdítani nem tudom. Pedig spontán reakcióként mozdítanám őket, hogy magamhoz öleljem, és hogy nekem kényelmesebb pozicióban hatolhasson belém. De nem hagyja. És lassan felfogom, hogy okosan teszi, mert egy idő után a testem feladja a harcot, és elernyednek az izmaim. És ebben az ellazult állapotban már tényleg nincs mit tennem, mint hogy élvezzem az érintését, érezzem az izgalmát, és lélekben teljesen megnyugodva, valami édes békében feloldódva, teljesen átadjam magamat neki. Szinte sírni volna kedvem, olyan ez a megkönnyebbülés, a felszabadulás minden félelmemtől, gátlásomtól. Mintha hosszú távollét után végre hazaérkeznék. És amikor felnyögve belémélvez, megtalálom a lelkem legmélyén azt a pontot, ahol végre önmagam vagyok. A testem reagál erre a lelki gyönyörre, és érzem, ahogy megremegek a kéjtől, de ez csupán halvány árnyéka annak, amit a szívemben érzek.
Kis idő múlva elenged, felemelkedik rólam, majd felöltözik. Mielőtt elmenne, gondosan betakargat, és megsimogatja a hajam, mint apa a gyermekének. Egy mikromilliméternyit se tudok mozdulni, úgy alszom el.
